Szerző: Tinnyei Mária

Ajándékba kapott év – interjú Prof. Dr. Molnár Tamással

Elveszítjük a tudományos utánpótlásunkat, ami jóvátehetetlen károkat okoz

Mit ért el két év alatt? – cikluszáró, évindító interjúra invitáltuk a Magyar Gasztroenterológiai Társaság elnökét, aki szerint az elmúlt időszak olyan szürreális helyzeteket eredményezett, amelyekről egy évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk volna. Molnár Tamás professzor úrral a hivatali időszaka alatt végzett tevékenységéről, a koronavírus-járvány hatásairól, jelenről, jövőről és az ajándékba kapott egy évben rejlő lehetőségekről beszélgettünk.

A Magyar Gasztroenterológiai Társaság tavalyi, 2020-as nagygyűlésén elnöki köszöntőjében viccesen azt mondta: kapott egy kis külső „segítséget” ahhoz, hogy a konferenciát új platformra terelje. A koronavírus-járványnak „köszönhetően” megtartották első online konferenciájukat, sikerült összegezni a tapasztalatokat? Mit mutatnak a számok? Mennyire volt elégedett a tagság a tematikával és az előadások színvonalával?

A kongresszus ideje alatt figyeltük, hányan vannak folyamatosan jelen a digitális térben, naponta mennyien hallgatták végig a konferenciát. A számok körülbelül 200 szakorvos állandó jelenlétét mutatták, ami a megszokott kongresszusaink regisztráltjaihoz képest nagyon alacsonynak tűnhet. De ha arra gondolunk, hogy „élőben” egy-egy előadás vagy egy-egy szekció ideje alatt valójában hányan ülnek egy-egy teremben, akkor már árnyaltabb a kép. Szerintem nagyjából hasonló hallgatottságot értünk el, mint a személyes megjelenést igénylő eseményeink során. Nagyon féltünk a váratlan technikai problémáktól, ám a Magyar Gasztroenterológiai Társaság Irodája professzionálisan helytállt, ráadásul mindenféle külső segítség nélkül. Ezáltal egyrészt rengeteg pénzt megspóroltunk, másrészt bizonyította az iroda azt, hogy nincs szüksége a kongresszus megszervezéséhez külső segítségre.
Saját tapasztalataim szerint az első digitális nagygyűlésünk technikai lebonyolítása nem volt rosszabb, mint sok más nemzetközi online kongresszusé, az pedig, hogy az előadások színvonala megfelelő volt-e, szubjektív. A gasztroenterológiai társaság vezetőjeként én sem tudom minden előadó felkészültségét megítélni, hisz egy adott szakterület specialistájának tudásához képest egy-egy téma kapcsán kevesebb ismerettel rendelkezem. Azt viszont tudom, hogy a programot egy hosszú, többkörös egyeztetés után állítottuk össze, alapos megfontolást követően kértük fel előadóinkat. Mindent számba véve állítom, az online kongresszus nem jelentett színvonalesést, ahogy az MGT Iroda, úgy a Hegyi Péter professzor úr irányítása alatt álló Tudományos Bizottság is kitűnőre, jelesre vizsgázott. Én maximálisan elégedett vagyok.

„Minden jó, ha a vége jó” – ezt a mondatot is a nyitó beszédéből idézem, nem véletlenül. „Normál” esetben tavaly ön tulajdonképpen elbúcsúzott volna az MGT vezetésétől, átadta volna a stafétabotot Vincze Áron professzor úrnak. Ahogy olyan sokan, úgy a Társaság az alapszabálya készítésekor sem számolt veszélyhelyzettel, így egyelőre marad a posztján. Éppen ezért elméletileg nem időszerű, ennek ellenére mégis arra kérem, értékelje az elmúlt két évet. Mit sikerült elérnie?

Nyilván mindenki, amikor egy ilyen nagyon fontos és megtisztelő feladatot kap, először saját félelmeivel kénytelen szembenézni, szorong, vajon meg tud-e felelni a kihívásnak. Hiába volt korábban a szervezet vezetőségének tagja, valójában a kezdeti időszakban nincs tisztában azzal, hogy mint elnök mennyivel több feladattal kénytelen szembenézni, kérdéses az is, mennyi lehetősége adódik... Természetesen ahogy minden korábbi elnöknek, úgy kezdetben nekem is voltak elképzeléseim, ám ahogy minden korábbi elnök, úgy idővel én is rádöbbentem: önmagában a társaság elnöki tisztsége jelképes pozíció. Semmilyen többletlehetőséggel, többlethatalommal nem jár, a gasztroenterológia ügyének előremozdítása csak a tagság együttes erejére építve lehetséges. Természetesen minden rendelkezésünkre álló lehetőséget, eszközt igyekeztünk megragadni, tavaly a vastagbélrák elleni küzdelem világnapja alkalmából sajtókampányt indítottunk, terveztünk több témában is megszólalni, „láthatóvá válni” – ám a Covid minden szakmai kommunikációt felülírt, így ebből a szempontból nem volt kedvező az elmúlt időszak. Igyekeztem a Társaságon belüli összefogást erősíteni, szakmai stratégiát alkotni, a pályázati lehetőségek körét bővíteni, protokollokat írni, gyulladásos bélbetegség nővérképzést és endoszkópos szakasszisztens képzést szervezni, javítani a különféle elérési csatornákat, adatbázisokat – nyilván, ahogy mindent, úgy ezeket a terveket is alapvetően és jelentősen befolyásolta a koronavírus- járvány, azonban ennek ellenére a Társaság haladt előre. Szerettem volna a fiatalok érdekképviseletét sokkal hatékonyabban ellátni, törekedtem az MGT valamennyi szekciójával jó kapcsolatot fenntartani – talán ez utóbbi esetében némi elmozdulás tapasztalható volt. Ahogy elődeimnek, úgy nekem is rá kellett jönnöm: borzasztó kevés volt ez a két év. Mire lendületbe jöttem, vége lett a ciklusnak. Ha senki nem is hangoztatja, mindenki szeretne még egy kicsit tovább maradni. Nekem ez most sikerült – a járvány miatt nem feltétlen örülök ennek, de szeretnék élni a váratlan ajándék kínálta lehetőséggel.

Mik a koronavírus-járvány tanulságai a szakma és mik a következményei a betegek számára?

Adatok hiányában nem tudom pontosan, hogy országos szinten hány belgyógyászati és hány gasztroenterológiai ágy vált áldozatává a járványnak, mi a Szegedi Tudományegyetemen gyakorlatilag az ágyaink 75 százalékát „elvesztettük”, ezek a koronavírusos betegek ápolását szolgálták. A teljes nővérgárdánk és az orvosaink 60−70%-a is covidos osztályon folytatták a szolgálatukat. Kérdés, hogy ebből a helyzetből hogyan tudunk kijönni, mennyi idő alatt, milyen gyorsan, milyen ütemben és milyen frekvenciával tudunk visszaállni az eredeti pozíciónkba. Számomra kérdés az is, van-e esély arra, hogy az átrendeződés következtében esetleg még területeket, ágyakat is nyerjünk? Azt, amit az elején gondoltunk, számos tanulmány bebizonyította: a tápcsatornai daganatos betegek kezelésének halasztása rontja a betegek életesélyét és a több hónapos csúszások populációszinten kimutatható egészségkárosodást jelentenek, és növelik a halálozás esélyét a többi kórkép esetében is.

A veszteség mértéke valamilyen módon számszerűsíthető?

Az Európai Unión belül mi azokhoz az országokhoz tartozunk, akik a Covid-járvány alatt is valamilyen szinten, de folytattuk a vastagbélrákszűrést. Például Finnországban, Romániában teljesen leálltak a diagnosztikai vizsgálatok is. Természetesen különböző számítási modellek alapján tudunk modellezni, például egy 6 hónapos késés a szűrővizsgálatnál egyértelműen növeli a betegség progressziójának esélyét, vagyis a beteg rosszabb stádiumba kerül. Nagyjából 12 hónapos késlekedés fokozza a populációszintű mortalitást. Ez a fokozott mortalitás gyakorlatilag életkoronként és daganatstádiumonként különböző, de akár 300 százalékos emelkedést is jelenthet a normális körülmények között késedelem nélküli szakmai ellátáshoz képest. A legfontosabb feladatunk most az, hogy az egyébként jóvátehetetlen késedelmek miatti veszteségeket próbáljuk minimalizálni. Így átmenetileg várhatóan mindannyiunknak sokkal többet kell dolgozni, hiszen helyt kell állnunk az ambulancián, gyorsítani kell a szűrőprogramot és a betegeket a korábban megszokottnál gyorsabb ütemben kell a megfelelő terápiában részesíteni.

Mire számít, mikortól állhatnak vissza teljes üzemmódba, fokozott tempóval?

Az átoltottság mértékétől, a vakcinációs program gyorsaságától függ, pillanatnyilag nagyon távolinak tűnik a normál visszarendeződés, de az is jelentős lépés lenne, ha visszakapnánk az ágyainkat, munkatársainkat. A szabályok fokozott enyhítése a kormány kompetenciája – jósolni sem lehet, mikor kapunk lehetőséget a nyitásra. Résen vagyunk, a Társaság vezetősége a korábban megszokottakhoz képest sokkal erőteljesebben próbálja érvényesíteni a szakma érdekeit, jelen vagyunk az egészségpolitikai döntéshozók körében! Talán ezáltal a gasztroenterológia szakmai presztízse egy kicsit javult is, ez pedig növeli az esélyét annak, hogy nyereséggel jöjjünk ki a változásokból.

Miben mérhető, miként érzékelhető a presztízsnövekedés?

A gasztronómiai társaság vezetőségének, illetve a kapcsolatrendszerüknek köszönhetően az elmúlt években sikerült elmozdulni arról a pozícióról, hogy csak siránkozunk, és azt mondjuk, hogy minket nem szeretnek... Nyilván köszönhető ez az általam generált stílusváltási szándéknak, meg annak az aktivitásnak, amit sikerült felpezsdítenem, de semmiképpen nem az én kizárólagos érdemem. Igyekszünk több szakmai megfontolást a döntéshozók elé tárni, érvelünk, komoly háttérmunkával kidolgozott finanszírozási protokollokot, eddig nem támogatott eljárásokat és kezeléseket vittünk be a döntéshozók elé. Jelenleg rengeteg átszervezés zajlik, változik az orvosok jogállása, gyakorlatilag újraírták az ágazat irányítását, módosul a kórházak jogállása, az egyetemek alapítványi működésre térhetnek át – annyi minden történik körülöttünk, csak kapkodjuk a fejünket. Nehéz objektíven állást foglalni, persze reménykedhetünk abban, hogy az egyenlet vége pozitív lesz, de legfőképp bizonytalansággal szembesülök a kollégáim körében.

Változásban a lehetőség…

Lehetőség, de kétarcú… De hogy konkrétumot is mondjak, készen állnak a specializációs és centrumterveink, erről már korábban sokat beszéltünk, a Társaság tagjai előtt ismertek, készen állunk a változtatásra. Mint minden szakma esetén, a gasztroenterológián belül is a kompetenciák világos meghatározása és a magas szintű szakmai centrumok létrehozása lehet a közeljövő előrelepésének záloga.

Akkor beszéljünk arról a jogállási törvényről. Megmérték-e esetleg a tagság körében, hogy a köz- és magánfinanszírozás elválasztásával hányan gondolkodnak azon, hogy elhagyják a közfinanszírozott ellátórendszert?

Nem mértük és többek között azért sem, mert szerintem jelen pillanatban senki nem ismeri a pontos szabályokat, annak ellenére sem, hogy ennek a jogszabálynak a korábbi információk szerint már életbe kellett volna lépnie. Összességében nem tudok állást foglalni, vannak pró és kontra érvek is, de az biztos, hogy a jogállási törvénnyel kapcsolatban számos probléma felmerült, nézzük csak az egyetemi karrierlehetőséget.  Ha a jogszabály a korábbi elképzelések szerint lép hatályba, akkor gyakorlatilag az egyetemi oktatói életpályát „kivégzi”. Ugyanis az az orvos-oktató, aki a betegellátásban nem vesz részt, a gyógyító rezidenseknél kevesebbet keres majd. Súlyos gond az is, hogy a PhD-re fordított éveket nem számítják be a jövedelem mértékét alapvetően befolyásoló idősávokba. Ezáltal az, akinek Phd-je van, kevesebbet kereshet majd egy vele egykorú, de nála alacsonyabb képzettséggel rendelkező kollégánál. Ráadásul a képzés ideje alatt drasztikusan kevesebbet keres.

Számok nyelvére lefordítva?

Jelen pillanatban a kezdő rezidensfizetés hozzávetőleg nettó 450−500 ezer forint, egy PhD-s fiatal nettó 140 ezer forintot visz haza. Gyakorlatilag ez egy akkora különbség, hogy ezt csak óriási tudományos elhivatottsággal lehet kompenzálni, kérdés: hány fiatal vállalja, hogy 3-4 éven keresztül ennyivel kevesebbet keressen, ráadásul utána még nem is biztos, hogy folytathatja ott rezidensként, ahol szeretné. Összességében, amiről most beszélünk, azt mutatja, hogy gyakorlatilag az akadémiai szférából nemcsak a már oktató orvosok maradtak ki a törvény szempontjából, az orvosként kutatói pályára jelentkezőkre sem gondoltak. Óriási tragédiaként élem meg, ha ez így marad! Már most látszik, hogy a doktori iskolákban az orvos végzettségű PhD-s hallgatók aránya drasztikusan csökken, tudok olyan egyetemről, ahol már nincs is ilyen hallgató. Ha ez lesz, akkor gyakorlatilag elvesztjük a tudományos utánpótlásunkat, ami jóvátehetetlen károkat okoz majd. Nemcsak azért, mert nyilván számszerűsíthető, hogy a kevesebb publikáció, a kevesebb tudományos aktivitás, az az egyetemeket rangsorban hátrébb sorolja, hanem ennél sokkal fontosabb, vagy legalább ilyen fontos, hogy azok az orvosok, akik kutatói háttér nélkül, kutatói szemlélet nélkül kerülnek be gyógyításra, kimutathatóan kevésbé fognak jól szerepelni, és ennek a kárát a betegek fogják látni.

Tudnak valamit tenni az egyetemek, hogy ezt a jövedelemkülönbséget valamilyen módon mérsékeljék a hallgatóik számára?

Az egyetemeknek ennél most sokkal fajsúlyosabb ügyekben kell lobbizniuk. De igaza van, összességében az egyetemeknek kellene kiharcolni azt, hogy ez a törvény, amiben egy árva szó sincs az akadémiai előremenetelről és az ehhez kapcsolódó fizetésekről, változzon meg! Kósza hírek szerint zajlanak ilyen tárgyalások, ám hogy ezeknek mi lesz az eredménye, azt nem tudom.

Az év elején mi az a fontos üzenet, melyet szeretne eljuttatni a Társaság tagjaihoz? 

Azért is örülök ennek az interjúnak, mert lehetőséget kínál arra, hogy minden egyes gasztroenterológust, nővért, asszisztenst nagy szeretettel üdvözöljek, boldog új évet kívánjak nekik! Akik eddig sem csüggedtek, azok nyilvánvalóan pozitívan néznek a következő hónapok elé, bízva abban, hogy ez a járvány, amivel szembesültünk, és amivel életünkben sosem találkoztunk, hamarosan véget ér. Azoknak, akik nehezen élik meg ezt a szituációt, pedig azt üzenem, hogy azért a reménysugár fölcsillant! Bízunk benne, ez az oltás valóban segít rajtunk, és véget vet ennek a borzalomnak, visszatérhetünk a normális életünkhöz! Biztos vagyok benne, mindenki számára felszabadító érzés lesz maszk nélkül beszélgetni a betegeivel, folytathatjuk azt a munkát, amit két éve lehet, hogy nagyon utáltunk, de most nagyon szeretünk majd, abban biztos vagyok!

 

Anyaglezárás időpontja: 2021. február 25.
HU-GAS-2100015

 

 

Cikk értékelése

Eddig 7 felhasználó értékelte a cikket.

Szerzői útmutató